Soltész Emil
Igazgató
(1889 - 1952)
Emlékek Soltész Emil Zeneiskolájából
Interjú dr. Kardos Erzsébettel
(ELSŐ RÉSZ)
Soltész Emil magán-zeneiskolájában, az 1945/46-os tanévben kezdte zenei tanulmányait dr. Kardos Erzsébet, akinek neve gyakran volt olvasható a legjobb növendékek között.
- A Dózsa György utca 16. sz. alatti szép, polgári épületben volt akkoriban a Soltész-zeneiskola, mely később - más külsőben - az MHSZ székháza lett. Ez egyúttal Soltészék családi háza is volt - meséli az egykori zongorista tanítvány. Az épületbe beérve, balról és jobbról egy-egy zongoraterem nyílt, középen nagy ebédlővel később abból lett a szolfézsterem. Mellette volt a szalon s egy másik, hasonló méretű szoba, melyeket üvegajtóval választottak el egymástól. Tanév végén azokban tartották a növendékhangversenyt. Soltézs Emil igazgató disztingvált, számomra öreg úr volt; felesége, Emma néni pedig ugyancsak része volt az intézménynek, hiszen állandó érdeklődéssel figyelte a növendékeket.
A zene szeretetét otthonról hoztam magammal, s két testvéremmel zongorázni tanultunk. Az első négy évben Jurasich Karola nénihez jártam Ő tanított meg kottát olvasni, s már az elejétől kezdve hangszeren is tanultunk játszani. Édesapám kilószámra vásárolta fel számunkra a régi kottákat azoktól, akik a 40-es évek végén, az ötvenes évek elején pénzzé akarták tenni őket. Számos 19. századi és századfordulós zenei átirat került hozzánk. Így ismerkedtem meg én is a Beethoven-szimfóniákkal, Liszt-zongoraátiratokban. De ily módon kerültem közel a leghíresebb operákhoz is.
A zeneiskolában kezdetben nem voltunk túl sokan - a növendékhangversenyen mindössze negyvenen lehettünk. Igazgatónk minden tanítvány előmenetelét számon tartotta; gyakran bejött az óránkra, szóvá tette, ki hogy halad, s hogy mit javasol a továbbiakban. Így számomra is akadt ötlete, át akart tenni egy másik tanárnőhöz, de én hűségesen kitartottam Jurasich Karola néninél.
Minden évben szerveztek közös kirándulást a zeneiskolásoknak. Rendszerint a Színház parkban gyülekeztünk, s a Ballakútra mentünk.
- A negyvenes évek végén országos szinten is egyre nagyobb figyelem irányult a zeneoktatásra. Mit érzékeltek ebből a növendékek?
- Mindenekelőtt azt, hogy egyre több, főként fiatal tanár került hozzánk. Engem is átvett egy Ivánffy Flórián nevű, rendkívül gyengén látó zongoratanár. Úgy zongorázott, hogy először szinte ráhasalt a kottájára, memorizálta a hangjegyeket, s aztán fejből eljátszotta a művet. Ő mesélte, hogy akadémista korában a villamoson tanulta a darabokat, melyeket később tökéletesen előadott. Sosem felejtem el azt a hangversenyt, amikor egy nagyon nehéz Liszt-művet játszott, s közben - áramkimaradás miatt - elaludt a villany. Mintha semmi sem történt volna, végigzongorázta az egész darabot. Ivánffy tanár úr nagyon sokat jelentett számomra, Ő volt a nagybetűs TANÁR.
Vele egy időben érkezett a zeneiskolába Vánczi Gyula és felesége, s később Ivánffy felesége is már nálunk tanított. A tanárok érkezésével a minőség is változott; kötelező tárgy lett például a szolfézs, melyet Jaczkó Gyula oktatott.